Főoldalra

Keresés



Kovács Melinda fotográfus kiállítása

2008. május 18 - június 22.
Kovács Melinda fotográfus kiállítása

Jász Attila József Attila díjas költő megnyitója és versei

Ahogymegszületik
Fra Angelico boldogságos imája

Minden újabb és újabb Krisztussal,
kit kolostorok csendjében feszítek falakra,
újra és újra átélem szenvedéseit a kereszten.

Könnyeim ködpáráján át látom csak, ahogy megszületik.
Ahogy megszületik ecsetvonásaim nyomán,
újra és újra, haldokló Jézus Urunk.


Nemakar
Rilke-paradoxon

Hajóról nézni a halk, halódó partot.
Ahogy Isten lecsupaszít mindent. Alkot.
Hajóról nézni.

Egy angyal meg a partról nézi a tengert.
Vizet, köveket. Nem akar látni.
Nem akar látni embert.





Azégfelé

Mielőtt a halott Van Gogh szemét barátja lecsukta volna,
sárga napraforgókat látott benne megmerevedve.
Amint a hullámzó, skizofrén dombok közt utolsó erejükkel,
utolsó erejükkel az ég felé fordítják fonnyadt fejüket.



Azismert
Kovács Melinda fotói mögé

Arcra borult szobrok szertartása a fűben.
Hajnali harmat csorog tengersós könny helyett az időtől szétvert arcokon.
Sírás és meztelenség.
Sírás és meztelenség együttes szabadsága.
Alázat és megbocsátás használható válaszok nélkül.



Az urnatartó betonfal tövében sárga gyermekláncfű.
Műanyag, angyali végtagok. Az én, az én, az én vagyok.
Az olvadó hólében szanaszét.
Alázat és megbocsátás között.
Alázat és megbocsátás között a szépség kottázza az ismert dallamot.






a meglepetés szabadsága. Alkimista szín(bólum)bontogatások
Kovács Melinda fényképei


„Valamennyi, látásban gyökerező művészet
önnön csúcspontját végső határán, a zenében
éri el.” (Rudolf Kassner)


(a meglepetés ereje) Kovács Melinda képei tele vannak meglepetéssel. A finom kidolgozás és a váratlan kép(zelet)társítás eszközeinek megtervezett (vagy talán megálmodott) kontrasztja adja a MEGLEPETÉS ütésszerű erejét.
Időnként már-már „alpárian”, tehát ízig-vérig szürreális/lista módon láttatva a megálmodott szimbólumokat. Azokat a valamiket, amiket mindannyian ismerünk, láttunk már kollektív álmodozásaink során, de mégsem teljesen így. Tulajdonképpen ez lenne a szimbólum igazi jelentése. Jel, ami azonos akar lenni önmagával, mint jelzettel, de persze mégsem lehet az. Ezért több a szimbólum megjelenítése puszta ábrázolásnál. Ezért álomszerű - majdnem mindig - a művek megvalósulása, így jelen esetben is. Azt, hogy valóban egy meseszerű ÁLOMVILÁGba csöppentünk, abban járunk-kelünk a képeket nézve, mi sem támasztja jobban alá, mint sötét álomszínei, melyek kivétel nélkül jellemzik képeit.
„Az álomszimbólumok nem a gyerekvilág ősképei” – állítja a legmélyebb meggyőződéssel Kemény Katalin, és Kovács Melinda képei előtt állva, határozottan igazat kell adnunk neki. A legszigorúbban(!) felnőtt MESÉK megálmodója és mesélője tehát, éppen úgy, ahogy egy korábbi sorozatának ihletadó, verses Pilinszky-meséi is teljességgel érthetetlenek a gyerekek számára. (Ám, mint tudjuk, Pilinszky e művei nem is azért születtek...) Ahogy Melinda képei is nekünk, mesére vágyó [majdnem elírtam: misére vágyó], ám kiábrándult, felnőni képtelen gyerekeknek szólnak. Őszinte kegyetlenségükkel szórakoztatnak.

őszinte kegyetlenség) Kovács Melinda valójában egy női Kafka, a nagy író önmarcangoló, kegyetlenségig precíz ábrázolás-technikájával és egy roppant érzékeny női lélek finomágaival megáldva. (És nyilván megverve is – a világgal szemben.) De a képeken - számunkra - csak az ÁLDÁS (a tisztaság, a tisztulás keresése) látszik. Bármennyire brutálisan megdöbbentő és egyben rendkívül igényes legyen is a megközelítés.
Az ezüstbárány szeméből vérkönnyek szivárognak. Hagyjuk most azt, hogy az piros festék, nem az! Ez jól látszik majd egy másik képkompozíción is, ahol vértócsában nézi magát egy másik BÁRÁNY, és vérpiros pocsolyákban tocsogó, fájdalmasan esztétikus húshalmok közt zarándokol.
Felkavaróan és örökkévalóan aktuális, a banalitással kokettáló szakrális ábrázolása KRISZTUSnak (imitatio Christi), a jézusi (szenvedő) embernek. Akiről (hogy ne megint a kézenfekvő Pilinszkynket kelljen idéznem) Weöres Sándor is így írt: „Szerintem csak egyetlen ember létezik, és ez Jézus. A többi ember annyiban van vagy annyiban nincs, amennyire Jézussal azonos vagy nem azonos… emberek – ez az én számomra nem létezik.” Válaszolta valamikor a hatvanas években Cs. Szabó László kérdésére (természetesen Nyugaton), majd kiegészítette saját magát: „Jézus létezik, és bárkiben létezik, ami benne vagy belőle Jézussal azonos.”

(a valóság művészete) A jézusi alkotóelemet kutatja, keresi és teremti újjá Kovács Melinda is szimbólumkísérleteiben. Hiába, hogy élettelen világokat mutat, épít fel mikrokörnyezetként talált és tálalt tárgyaihoz, akkor is emberi VISZONYainkról szólnak ezek az egyedi készítésű, (többnyire) színezett fotók.
Ordítanak némán, hogy vegyük már észre. Viszonyaink veszedelmesek.
A jézusi aspektus eltűnőben van belőlünk, az emberi méltóság mélyen a felszín alá szorul vissza. Kovács Melinda képei pedig éppen ez alá a felszín alá akarnak bepillantást engedni. Hogyan? Úgy, hogy egy tökéletesen valótlan (makett)világot épít fel maga köré, és abba egy tökéletesen oda nem illő dolgot helyez, de úgy, hogy az pontosan oda való legyen, és ezáltal összeálljon Egy Másik Valóság. Ami persze nincs, de éppen ez a titok, ez az üzenet. Csak egy VALÓSÁG létezik. És az ebből a felismerésből fakadó feszültség érezhető a képeken.
Ez a feszültség átragad ránk, nézőkre is. Nem tehetünk semmit a képek, hatásuk ellen. E pszichologizáló, BŰNTUDAT-ébresztő képek terrorizálnak, zaklatnak és kísérnek el minket még sokáig. Figyelmezetnek. Hogy a képek nemcsak megszólíthatnak, hanem meg is szólalnak, harmóniákat sugározva, vagyis zenét. És aki azt hinné, hogy állításaim erős túlzások Kovács Melinda világ-újra-teremtő szándékát illetően, annak hadd idézzem végezetül Marsilio Ficinót, egy 16. századi újplatonista teológust, aki szerint a művész deus in terris, vagyis: „a lélek a művészetben Isten vetélytársa”.













Hanem
Pilinszky-para

Rongyos felhőfoszlányokba csavarva az egek hajléktalanja.
Az aluljáró csikkel és aprópénzzel teleszórt, sáros betonpadlóján
félkómában fekszik. Félkómában fekszik.
Nem leszünk megváltva mi sem, ha nem tér magához,
ha nem térünk magunkhoz estig.


Akáregy
hrabaliáda, avagy a Szt. Ferenc-aspektus


Akár egy beteg galamb, olyan szelíddé vált.
Akár egy galamb. Nem ivott sört már, csak ásványvizet.

A városi életmódtól aberrált galambokat figyelte,
etette naphosszat. Hozzájuk beszélt időnként.

Nekik árulta el elviselhetetlen fájdalmait és fáradt gondolatait,
amiket már végképp nem akart megosztani senkivel.

Hívásukra, velük repült el. Az életmeséken és az,
és az ablakpárkányon túl.


Nemél
Nádas Péter saját halál(ár)a

Valaki nyitja és csukja, nyitja és csukja a tükörben az ablakot.
Már nem él.
Üres a lakás, csoszog, köhög és remél.
De a szobák még emlékeznek.
Még emlékeznek rá, hogy ott lakott.




Énaszél
Mi történt kétezer évvel ezelőtt a Koponyák hegyén?
Ha hiszed, ha nem, ott voltam, én voltam a szél.
Én voltam a szél.

És simogattam fájdalomtól görcsbeszorult testét.
És vártam vele, megváltó halálát, az estét.
Az estét.

Végül leszállt, ő meg fel.
Kinek születése maga volt a jel.
Maga volt.

Kétezer éve, ott voltam.
Én, a szél.
A szél.