3. Itáliai festészet (13-18. sz.)

A 3. század végén élt Szent Sebestyén a keresztényeket ádázul üldöző Diocletianus császárnak volt a testőrtisztje. Noha a császár kegyence volt, elfogott keresztényeket vett pártfogásába, ezért Diocletianus parancsára fához kötözték és nyilakkal lőtték. Ezt a kínzatást egy Iréne nevű keresztény nő ápolásának köszönhetően még túlélte, de miután a császárt szemtől szemben szidalmazta a keresztényüldözésért, bunkósbottal agyonverték és Róma főcsatornájába, a cloaca maximába vetették. Mint pestis ellen oltalmazó szentet tisztelték, kultusza különösen a 14. századi pusztító járványok idején lendült fel, és ekkortól vált gyakorivá az ábrázolása is. A Romagna tartományhoz tartozó Forlì városában működő festő, Marco Palmezzano, mint a korszakban gyakran, nem fához, hanem oszlophoz kötözve ábrázolja a vértanú szentet. Mögötte a romos ókori épületek a letűnő pogány világot jelképezik, míg a tégla és márvány-architektúra maradványaiból kinövő friss hajtások a keresztény hit erejét, a feltámadás reménységét szimbolizálják. Ily módon az oszlop, a fal, a párkányzat, a pillérek és a boltívek ábrázolásakor a reneszánsz mester egyszerre fejezi ki hódolatát a római birodalom építőművészetének nagyszerűsége és a kereszténység hőskora, a mártíromságot vállalók dicsősége előtt. Ugyanezzel a kettősséggel van összhangban, hogy Sebestyén erkölcsi magasrendűsége és hitvallói tisztasága, görög-római szoborművekre emlékeztető, kontraposzt testtartásban megjelenített, klasszikus arányokat mutató férfiaktban ölt testet. A szent az ég felé tekint, baljával, mint győzelmi jelvényt, magasra tartja a mártíromság pálmaágát, amelyet a felhők között feltűnő angyaltól kapott. A háttérben, mindkét oldalon, idillien derűs, hegyes-völgyes tájra látunk rá. Ehhez a napsütötte tájhoz velencei mintaképek, a Bellini és Giorgione által meghonosított táj-ábrázolások nyújtottak Palmezzano számára előképet. A kompozíción túl a bal felől beáramló mediterrán fény az, amely megteremti a képbeli tér egységét. Az aranyháttér helyére kerülő természetes fénynek vallásos, misztikus jelentése is van. Ahogyan embert és természetet egyaránt áldásában részesíti, Isten egyetemes földi jelenlétéről ad bizonyosságot. Történeti és könnyen magyarázható érdekesség, hogy a középtérben megjelenő két hóhér nem császárkori római, hanem török katona: időszerű utalás ez a kereszténységet a festő korában fenyegető pogányságra. Másrészt, készülésének idején, 1530 körül, a festmény stílusa már régiesnek számított. A Raffaello, Michelangelo, Tiziano és mások által megteremtett érett reneszánsznak, az új, dinamikus és életteli harmóniaeszménynek nincs nyoma a képen, a festő kései korszakában is hű maradt a quattrocento kora-reneszánszának formanyelvéhez.