3. Itáliai festészet (13-18. sz.)

A diptychon bal szárnyán a félalakos Madonnát két egészalakos szent, Szent Jakab és Szent Lucia veszi közre. A hirtelen léptékváltás oka a Madonna ikonszerű megjelenítése. A gyermek jobb kezével Mária kendőjének végét húzza magához – egy korabeli, népszerű Madonna-típusnak megfelelően –, baljával az eljövendő szenvedésre utaló madár, a tengelice után nyúl. A jobb szárnyon a holt Megváltó függ a kereszten. Patakzó vére a sirató Mária és János apostol fejére, a Jeruzsálemi templomot szimbolizáló falra, s a földre hull. Mária szívébe a fájdalmát jelképező és a compassióra utaló apró aranytőr fúródik. A kereszt fölött a Nap és a Hold korongja jelenik meg, a kozmikus tragédiára, a föld Jézus halálakor bekövetkezett elsötétedésére utalva (Mt 27,45, Lk 23,44-45). A síkszerű ábrázolásmód és a sematikus formák még a bizánci művészet hatását mutatják, a Madonna fölé magasodó karcsú kőtrónus törékeny fiáléival és kúszóleveleivel viszont a gótikus építészet ismeretéről tanúskodik. Velencében, mely mind a nyugati, mind a keleti világgal szoros kulturális, politikai és kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn, a bizánci és gótikus stílusjegyek vegyülése általános a trecentóban. A kettős irányultságot a képen olvasható görög és latin nyelvű feliratok keveredése is jelzi. A rendkívüli gonddal megfestett, összecsukható diptychon egykor magánájtatosságra szolgált. Külső oldalait szalagfonattal átszőtt öt-, illetve hatágú csillagmintás motívum díszíti.