Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós
(Komárom, 1921. január 10. – Budapest, 2015. február 13.)
A gyűjtemény első kiállítása a esztergomi Bazilikában
A magyar néprajztudomány egyik legfáradhatatlanabb gyűjtője, feldolgozója. Az ő nevéhez fűződik a népi költés új, de valójában nagyon régi műfajának, az archaikus népi imádság örökségnek a feltárása, funkciójának meghatározása, európai összefüggéseinek, eredet-történeti kérdéseinek vizsgálata. Kutatásait külföldi tanulmányútjai, könyvtári és terepmunkái segítették. Sok-sok ezer ima és ének birtokában bebizonyította, hogy az archaikus népi imádság műfaja elsősorban a késő középkor vallásos költészetének két kiemelkedő ágazatához, a passió-epikához és a Máriasiralom-lírához kötődik, de őrzi a szent színjátszás nyomait is. Bebizonyította továbbá, hogy az addig nem létezőnek, vagy elveszettnek tekintett vallásos közlíra nálunk is magas szinten virágzott, jóllehet, erről csak néhány szórványemlék tanúskodik. A történelmi viszontagságok kulturális értékeinknek nagy részét elpusztították. Nem semmisültek meg azonban a szóbeli, népi kultúra azon elemei, amelyeket a kollektív memória (közösségi emlékezet) őrzött és nemzedékről nemzedékre szájhagyományozás útján adott tovább napjainkig. Erdélyi Zsuzsanna tézise: nálunk Magyarországon a szóbeliség tartotta meg a régi idők azon értékeit, amelyeket szerencsésebb országokban az írásbeliség is átmentett.
1980-ban Erdélyi Zsuzsanna kezdeményezésére hozta létre Lékai László bíboros, érsek az első közép-európai Népi Vallásos Gyűjteményt Esztergomban.
Munkásságát sokrétű kulturális közéleti tevékenység is jellemzi.
Tagja volt a MTA Középkori Történeti Munkabizottságának, a Szent István Akadémiának, a Magyar Művészeti Akadémiának, és egyik alapítója a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének.
Tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el
Családi hagyományai egyértelműen meghatározták életútját, mindamellett jókora kerülővel, történelmi fordulatok folytán jutott el a filológusi pályára.Nagyapja Erdélyi János költő, műkritikus, filozófus, édesapja Erdélyi Pál irodalomtörténész, könyvtárigazgató.
1939-ben érettségizett a Veres Pálné Leánygimnáziumában.
1939-40-ben közgazdasági, 1940-től bölcsészeti tanulmányokat folytatott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-olasz-filozófia szakán, amelyekből 1945-ben doktorált.
1943-ban külügyi ösztöndíjat kapott a római követség kulturális osztályára
1944-1945-ben A Külügyminisztérium sajtóosztályon olasz referens ill. miniszteri fogalmazó, majd – miután 1945-ben a nők számára is megnyílt a külügyi szolgálat lehetősége – diplomata lett.
1948-ban osztályidegen lett, s kitették a minisztériumból. Még abban az évben házasságot kötött Dobozy Elemér kutató orvos-kardiológussal, aki kidolgozta és Magyarországon meghonosította a sztereo-elektrokardiográfia módszerét. Az ő klinikai pályáját 1951-ben a rendszer szintén derékba törte.
Négy gyermekük született: Miklós (1949) bölcsész, Dániel (1951) ügyvéd, Zsófia (1952) énekes, Borbála (1955) csembalóművész.
1951-ben anyagi okok miatt kényszerült munkavállalásra; de ezt külügyi múltja jelentősen megnehezítette. Ekkor fogadta el Lajtha László zeneszerző-népzenetudós segítségét, aki őt, jól ismervén családi hátterét, a néprajz-népköltészet felé irányította: a Népművészeti Intézetben külsős munkát szerzett neki (1951-53).
1953-1963 között a Művelődésügyi Minisztérium Népzenekutató ún. Lajtha-Csoportjának tagjaként („szövegese”-ként) Lajtha László haláláig
1964-1971 között a Néprajzi Múzeum Népzene Osztályán dolgozott.
1971-től 1986-ig, nyugdíjazásáig az Magyar Tudományos Akadémi Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos munkatársa.
1987-1990-ig az MTA Filozófiai Intézetének szerződéses kutatója.
Főbb művei:
Adatok a magyar népköltészet szimbolikájához. in: Ethnographia, 1961
Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Első kiadás Kaposvár, 1974.
Aki ezt az imádságot... Élő passiók. Kalligram, 2001
„…Századokon át paptalanúl…" Budapest, Szent István Társulat, 2011.
(Komárom, 1921. január 10. – Budapest, 2015. február 13.)
A gyűjtemény első kiállítása a esztergomi Bazilikában
A magyar néprajztudomány egyik legfáradhatatlanabb gyűjtője, feldolgozója. Az ő nevéhez fűződik a népi költés új, de valójában nagyon régi műfajának, az archaikus népi imádság örökségnek a feltárása, funkciójának meghatározása, európai összefüggéseinek, eredet-történeti kérdéseinek vizsgálata. Kutatásait külföldi tanulmányútjai, könyvtári és terepmunkái segítették. Sok-sok ezer ima és ének birtokában bebizonyította, hogy az archaikus népi imádság műfaja elsősorban a késő középkor vallásos költészetének két kiemelkedő ágazatához, a passió-epikához és a Máriasiralom-lírához kötődik, de őrzi a szent színjátszás nyomait is. Bebizonyította továbbá, hogy az addig nem létezőnek, vagy elveszettnek tekintett vallásos közlíra nálunk is magas szinten virágzott, jóllehet, erről csak néhány szórványemlék tanúskodik. A történelmi viszontagságok kulturális értékeinknek nagy részét elpusztították. Nem semmisültek meg azonban a szóbeli, népi kultúra azon elemei, amelyeket a kollektív memória (közösségi emlékezet) őrzött és nemzedékről nemzedékre szájhagyományozás útján adott tovább napjainkig. Erdélyi Zsuzsanna tézise: nálunk Magyarországon a szóbeliség tartotta meg a régi idők azon értékeit, amelyeket szerencsésebb országokban az írásbeliség is átmentett.
1980-ban Erdélyi Zsuzsanna kezdeményezésére hozta létre Lékai László bíboros, érsek az első közép-európai Népi Vallásos Gyűjteményt Esztergomban.
Munkásságát sokrétű kulturális közéleti tevékenység is jellemzi.
Tagja volt a MTA Középkori Történeti Munkabizottságának, a Szent István Akadémiának, a Magyar Művészeti Akadémiának, és egyik alapítója a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének.
Tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el
Családi hagyományai egyértelműen meghatározták életútját, mindamellett jókora kerülővel, történelmi fordulatok folytán jutott el a filológusi pályára.Nagyapja Erdélyi János költő, műkritikus, filozófus, édesapja Erdélyi Pál irodalomtörténész, könyvtárigazgató.
1939-ben érettségizett a Veres Pálné Leánygimnáziumában.
1939-40-ben közgazdasági, 1940-től bölcsészeti tanulmányokat folytatott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-olasz-filozófia szakán, amelyekből 1945-ben doktorált.
1943-ban külügyi ösztöndíjat kapott a római követség kulturális osztályára
1944-1945-ben A Külügyminisztérium sajtóosztályon olasz referens ill. miniszteri fogalmazó, majd – miután 1945-ben a nők számára is megnyílt a külügyi szolgálat lehetősége – diplomata lett.
1948-ban osztályidegen lett, s kitették a minisztériumból. Még abban az évben házasságot kötött Dobozy Elemér kutató orvos-kardiológussal, aki kidolgozta és Magyarországon meghonosította a sztereo-elektrokardiográfia módszerét. Az ő klinikai pályáját 1951-ben a rendszer szintén derékba törte.
Négy gyermekük született: Miklós (1949) bölcsész, Dániel (1951) ügyvéd, Zsófia (1952) énekes, Borbála (1955) csembalóművész.
1951-ben anyagi okok miatt kényszerült munkavállalásra; de ezt külügyi múltja jelentősen megnehezítette. Ekkor fogadta el Lajtha László zeneszerző-népzenetudós segítségét, aki őt, jól ismervén családi hátterét, a néprajz-népköltészet felé irányította: a Népművészeti Intézetben külsős munkát szerzett neki (1951-53).
1953-1963 között a Művelődésügyi Minisztérium Népzenekutató ún. Lajtha-Csoportjának tagjaként („szövegese”-ként) Lajtha László haláláig
1964-1971 között a Néprajzi Múzeum Népzene Osztályán dolgozott.
1971-től 1986-ig, nyugdíjazásáig az Magyar Tudományos Akadémi Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos munkatársa.
1987-1990-ig az MTA Filozófiai Intézetének szerződéses kutatója.
Főbb művei:
Adatok a magyar népköltészet szimbolikájához. in: Ethnographia, 1961
Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Első kiadás Kaposvár, 1974.
Aki ezt az imádságot... Élő passiók. Kalligram, 2001
„…Századokon át paptalanúl…" Budapest, Szent István Társulat, 2011.